2016. május 26., csütörtök

Bátaapáti séták

Bátaapáti is rajta van a fás legelők listáján. A mai napon az itteni a fás legelőt szemléltem meg. Itt valóban legelnek birkák, egy-két fa is van, még inkább  elvadult bozótos. Nekem az volt az első benyomásom, hogy ez egy  a svábok kitelepítése után, vagy még később felhagyott szőlős lehetett. A fák ennek megfelelően csenevészek és fajtáikat nézve vegyesek. Itthon átnézve régi térképeket, a gyanúm beigazolódott, itt régen szőlők voltak. 
A kilátás szépsége újabb kilátópontok felderítésére sarkalt. Egy rét szélén hatalmas ezüsthárs lombsátor tűnt fel, és az emberben ilyenkor feltör a dendromán ösztön.  A lombsátor azonban nem egy óriástól eredt, hanem ahogy az általában lenni szokott, tucatnyi vékony sarj dobta össze a távolról egységesnek ható koronát.

Csalódásomat enyhítette viszont az, hogy a lombsátor rengeteg fehér madársisak tövet rejtett. 

Nagy részük bebarnult, ronda. Kevés volt közülük, ami az orchideák szépségét idézte meg. 

Én ennyi tövet ilyen kis helyen még nem láttam. Legalább 30-50 tő volt a facsoport árnyékában. Így az idei évben sem maradnak  el a madársisakok. 

A rét egyik fűszálán vízi pásztor,  nőstény egyed.

Kilátópont is összejött, hála egy Zsibrik feletti tarvágásnak. Azt hiszem ez a legszebb kilátópont az "akciórádiuszomban."

Utána irány Üveghuta. Az új telepítés belecsúfít az üveghutai rét meghittségébe. Lásd  a rét régi képét!

A régi temetőben már csak négy sírkő áll

Zöld küllő

Tarvágás. Azon gondolkodtam, tulajdonképpen miért szeretem én ezt a vidéket azon kívül, hogy valami minimális szépség sem vitatható el tőle?  Mert itt tökéletes magányban túrázhat az ember. 

Baracklevelű harangvirág